Régóta nem írtam, nem is terveztem, de az elmúlt hetek tapasztalatait meg kell osztanom, hogy más is tanulhasson belőle.

Lehet depressziós egy macska? Csípőből rávágnám, hogy nem. De, sajnos igen. Lehet.

Ezt legelőször akkor tapasztaltam, mikor meghalt az egyik cicám, a társa hetekig kereste, kevesebbet evett, többet aludt. De akkor ennek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget. Természetesnek éreztem, hogy hiányzik neki a barátja.

Aztán sajnos másodszorra is megtapasztaltam, hogy egy macska lehet depressziós. Hogy egy macska belehalhat a depresszióba. (Szerencsére időben jó kezekbe került, most már teljesen jól van, depressziónak se híre se hamva.)

De kezdjem az elején.

Amikor olyasmiről hallottam, hogy egy cicának új gazdát kell keresni, mindig azt gondoltam, hogy csak duma, kitartóbbnak kellett volna lenni, biztos van olyan megoldás amivel a cica maradhatna.

Nos nem. Van olyan helyzet, ahol az egyetlen megoldás a költöztetés.

A legfiatalabb cicám sosem volt valami nagyevő. Vagyis amikor jött, még érdekelte minden kaja. Sosem felejtem el, amikor fejest ugrott a pörköltbe és csupa piros lett a fehér mellkasa, amikor beleállt a tányéromba, hogy ő is kér. De ez nagyon gyorsan elmúlt, pedig mindig hagytam neki, mindig kapott az én kajámból is, ha kért. Most már sejtem, miért maradt abba hirtelen ez a kaja-követelés. Aztán lassan, szinte észrevétlenül egyre kevesebbet evett. Más viselkedésbeli változás nem volt észrevehető. Nem aggódtam. Kellett volna. Azt hittem, csak nem ízlik neki a táp, amit kap. Sorra próbálgattam a prémium tápokat: kölyköknek való, gabonamentes, halas, marhás... De egyik sem jött be.

Telt-múlt az idő, ő egyre kevesebbet evett, elkezdett fogyni. Voltunk dokinál többször is, de semmi gondot nem talált.

Aztán pár napra elutaztam, csak vele kettesben, a többi cica anyukámhoz költözött addig. És a kis pici nem evőm, ugyan továbbra is alig evett, de a viselkedése megváltozott, jó irányba. Kedvesebb lett, bújósabb. Mivel utazáshoz van szokva, ekkor merült fel bennem először, hogy lehet, hogy a többiekkel van baja? De mi?

Igen, tudtam mindig is, hogy a szívemcsücske "nagylányom" verekedős, domináns. Szoktam is poénkodni, hogy ha ember lenne, az életben nem engednék ki a zárt osztályról. Komolyan, szerintem pszichotikus. Minden ok és előjel nélkül verekszik. A "nagyfiammal" szokta azt gyakran megjátszani, hogy odabújik hozzá, bökdösi, hogy nyalogassa a fejét, fülét, élvezi is a kényeztetést, aztán hirtelen mintha valami kapcsolót átkapcsoltak volna az agyában, pofon vágja. Úgy, hogy csattan. Szegény, lassan 13 éves kisöregem meg csak néz, hogy ezt miért kapta? Az is előfordult már, hogy aludt, felkelt és akit talált először, pofon vágta. Aztán mint aki jól végezte dolgát visszafeküdt aludni.

Azt is tudtam, hogy a "kisfiam" szerelmes a picibe és annak ellenére, hogy már 3 hónaposan ivartalan lett és a pici nem evő leányzó is ivartalan, szeretne vele ... testi kapcsolatot létesíteni. Ezt igazából még cukinak is találtam, mert szegény "kisfiamnak" lövése sincs, mit kéne csinálni, mindig csak addig jutott el, hogy el kell kapni a lány grabancát. Aztán nézett rám, hogy most mi a következő lépés?

De az valamiért nem fordult meg a fejemben, hogy vajon mit csinálhatnak, ha nem vagyok otthon. Hiszen évek óta így vagyunk. És bár tudtam, hogy romlott a "nagylányom" viselkedése, de nem tudtam, mennyire.

Mikor hazaértünk az utazásból, akkor kezdődött el (a tenyésztőjével egyeztetve) a karantén hadművelet. A pici nem evőt amíg dolgoztam és éjszakára külön szobába raktam, csak akkor volt együtt a többiekkel, ha én is láttam. Plusz így jobban tudtam figyelni mennyit eszik, mivel a két fiú elhízott haspók és mindent megzabálnak amit látnak. Újra doki. Diagnózis nincs. Olyan tökéletes vérkép, amilyet a doki még nem is látott. Macska Béres csepp, B vitaminos lötyi, vitamin paszta és Nutribond táplálékkiegészítő. Semmit nem használt. Egyszer evett jobban, amikor a dokiban felmerült, hogy depressziós, azért nem eszik és beadott neki egy kis Seduxen injekciót. Az hatott, de nem egy tartós megoldás, csak a diagnózist erősítette meg.

Egyetlen dolgot nem próbáltam ki, amit a doki mondott: azt tanácsolta, hogy adjak neki 0,25-ös Frontin negyedét. Itt meghúztam a határt. Nem fogom Frontinnal tömni szerencsétlent.

A tenyésztővel megbeszélve meghoztam a legnehezebb döntést: költöznie kell. Egy csúnya szombati napon átköltöztettem anyukámhoz. Igaz, ott is van cica, de csak egy és könnyen el lehet különíteni őket. Így mondhatni a felügyeletem alatt marad, akkor látogatom amikor akarom, minden nap kapom a híreket róla.

És mióta elköltözött, sokkal jobban van. Szépen, lassan elkezdett enni. Még mindig sovány, de már sokkal jobban néz ki. Az egész kiállása megváltozott. Élvezi, hogy 24/7-ben van mellette valaki (amit ugye én képtelen vagyok megadni nekik, mert dolgozom, anyukám meg nyugdíjas). Anyukámhoz bújva alszik. (Én sosem tudtam rávenni, hogy bejöjjön az ágyamba, amikor fekszem.)

Utólag visszagondolva, az utolsó pillanatban költöztettem el. Ha tovább halogatom a döntést, már nem élne. Nem bírta volna már tovább elviselni a terrort, amiben két cicám is részesítette őt napi szinten.

Igen, pocsékul érzem magam, amiért ezt kellett tennem. Amiért idáig jutottunk. Amiért nem vettem észre hamarabb, hogy depressziós. Úgy érzem, szar anya vagyok, mert "meg kellett szabadulnom" az egyik gyerekemtől. De nem volt más út.

Miért nem az agresszort költöztettem el? Egyszerű. Ő ugyan nem szeret senkit, engem se, de birtokol. A tulajdona vagyok. Ha ezt elvenném tőle, nem élné túl. Anyukámat hiába ismeri, elbújik előle. Volt, hogy anyukám itt volt, őkirálynősége meg fél órával azután merészkedett elő, hogy elment. Plusz fura, de neki erős szeparációs szorongása van. Nem lehet egyedül, legalább egy másik macska mindig kell mellé. Ha valamiért egyedül marad (pl. kimentem a "nagyfiammal" a kertbe, ő meg egyedül maradt bent, akkor még nem volt a "kisfiam") akkor úgy üvölt, mint egy komplett farkasfalka. Emellett tudtam, hogy a pici sokkal alkalmazkodóbb, nem retteg anyukámtól.
 

Így alakult, hogy megint csak 3 macskám van. Megbuktam? Úgy érzem igen. Vagy csak megtanultam egy életre, hogy a "nagylányom" mellé nem jöhet másik cica, olyan biztos nem, aki egy picit is ledominálható. De lesz még nekem 4 cicám, sőt, több is, csak el kell költözni, megépíteni a kennelt, hogy ne terrorizálhasson senki senkit.

Még a tegnap éjszakai üzenetváltást szeretném megosztani, ami köztem és anyukám között zajlott és ami mutatja, hogy akármennyire is utálom magam érte, ennek így kellett történnie:

"- A macskád krémest evett.

- Egészségére.

- De miért a számból???"

Miért épp a cicák jutottak be a szívem közepébe?

Kutyával nincs sok tapasztalatom. Gyerekkorunkban volt egy nagyon kistermetű kutyánk, de nagyszüleimnél lakott, mert igényelte a napi 24 órás foglalkozást, amit mi nem tudtunk megadni neki. Vele semmit nem lehetett „csinálni”, vigyázni kellett a szőrére a kiállítások miatt, sétálni nem szeretett, olyan hisztiket levágott, hogy csak na. A többi kutyát se csípte, egyszer neki akart menni egy dán dognak, szerencsétlen dog pedig csak nézett, hogy mi a szösz pattog a bokája körül. Nem kedveltem túlzottan.

Gyerekkorom első, kinti macskáival nem volt túl mély kapcsolatom. Aranyosak voltak, doromboltak, szerettük őket. De ennyi.

Aztán jött az első benti cicám. Én pedig macskás lettem. Meghódított. Ő egy elég megának való cica. Simi akkor van, ha ő akarja, játék akkor van, ha ő akarja. Ki nem állhatja, ha felveszem. És pont ezért szerettem bele a macskákba. Hihetetlenül okos, mindig tudja mit akar és el is éri. Mivel a szeretetmegnyilvánulásai ritkák, épp ezért sokkal őszintébbnek hatnak és sokkal értékesebbek számomra. Ő nem szeret mindenkit. Engem viszont nagyon. És nekem ennyi elég. Mint mindenkinek, nekem is voltak nehéz időszakaim. És amikor a legmélyebben voltam, ő ott volt és visszahúzott. Az életemet köszönhetem neki. Azt is tudja, ha „rosszat” csinál. Egyszer, rossz helyre tettem egy kis üveg tálkát és ahogy rohangáltak, a tálka leesett és összetört. Nem szidtam le őket, de biztos éreztek, hogy valami baj van, hiszen megijedtem, hogy belelépnek az üvegbe és rohantam összetakarítani. Ő pedig azt hitte, dühös vagyok rá. Beült a sarokba és szomorúan nézett maga elé. Alig tudtam megvigasztalni, hogy nem az ő hibája volt, nem vagyok mérges. Rengeteget tanultam tőle, szeretetről, békéről.

Simba pont az ellentéte volt. Szinte már kutya-számba ment a hihetetlen ragaszkodása. Mindig várt az ajtóban, konyhaablakban, vagy a kedvenc helyén, a fürdőszoba ablakban. Egyszer késő este értem haza, akkor az utcára néző ablakban ült, hogy hamarabb észrevegye, hogy hazaértem. Ha leültem egyből az ölemben volt. Ő az a „levegőt se lehet venni nélküle” típus volt. Még a wc-re is követett és ha leültem, akkor is az ölembe ugrott. Fürdésnél a kád szélén ücsörögve tartott szemmel. Párszor majdnem bele is esett, de ennek ellenére nem tágított. Szinte mindig összebújva aludtunk el. Eleinte ez a nagy ragaszkodás még zavart is, nehezen tudtam vele mit kezdeni. Most már nagyon hiányzik... A legfiatalabb cicám bújós, de ettől a szinttől sajnos ő is nagyon messze van. Ő nagyon aktív cica volt. A házat ő sem „rongálta”, de mellette a konyhapulton se maradhatott semmi, különben arra jöttem haza, hogy fél kiló kenyér művészien elrendezve a nappaliban hever, a paradicsomot meg szerette a kanapéba passzírozni. Tőle is rengeteget kaptam, tanultam. Ő is életmentő cica. Ugyanis van egy kis gondom: a szívem imád „gyorshajtani”, nekem normál, nyugalmi állapotban 100 körüli a pulzusom. Terhelésről ne is beszéljünk. Egyszer, a sok stressztől napokig 130 körül járt. Nagyon rosszul voltam. Hazajöttem a munkából és annyira volt erőm, hogy bemásszak az ágyba. Simba odajött, majd a mancsát a nyakamra tette, az ütőeremre. Szabályosan elszorította. Ez egyébként bevált módszer a pulzus csökkentésére, ismerem is, de valahogy nem jutott eszembe. De neki igen. És pont akkor szállt le az ütőeremről, amikor kell. Azonnal jobban lettem. Végtelenül hálás vagyok neki ezért is. És még egy fontos dologra megtanított. Elhiszem, hogy lehet macskát nevelni, de nem biztos, hogy „megéri”. Simba imádott a konyhapultra felugrálni, ha főztem, „segíteni” akart. Ez persze nem tetszett, próbáltam leszoktatni róla. Sokat morogtam, veszekedtem vele emiatt. Amikor meghalt rádöbbentem, hogy hiba volt. Mert én lennék a legboldogabb, csak még egyszer ugorna fel a konyhapultra. Rengeteg időt elvesztegettem erre, ezt békében, szeretetben, összebújva is tölthettük volna. Megfogadtam, legyen bármi is én nem nevelek többé macskát.

Ekkora már 100%-ig macskás voltam. De szeretnék még egy történetet elmesélni.

Egy hideg, decemberi reggel a munkahelyem udvarán beszélgettem. Egyszer csak azt látom, hogy egy vadidegen kamasz macska rohan felém. Leguggoltam, ő pedig nekifutásból a nyakamba ugrott és dorombolni kezdett. Nagyon meglepődtem. Oké, szeretnek a macskák, de az, hogy egy idegen, egy év körüli, kamasz kandúr ilyet tegyen, az messze van az átlagostól. Ezt a bizalmat nem hagyhattam figyelmen kívül, megmondtam neki, hogy várjon türelmesen, ha végzek, hazaviszem. Aznap többször kimentem megnézni, vár-e rám. Közben pörgött az agyam, hogy oké, ő választott, de nekem akkor ott volt a két ivartalan kandúr, nem akartam harmadik macskát. Így arra gondoltam, hogy majd anyukámé lesz. Mikor végre letelt a munkaidő beleraktam egy papírdobozba és hazajöttünk egy hordozóért, majd állatorvos. Egészséges volt, bár nem épp a legjobb állapotban, koszos fülű és ivaros. Így haza hoztam. Ivartalanítás után pedig költözött anyukámhoz. Azért kerestem én az ő eredeti gazdáját is, bár nem túl nagy erőbedobással. Ivarérett kandúr az utcán... Valószínűleg nem adtam volna vissza, chip híján amúgy se lehetett volna bizonyítani semmit. Először Zokni lett a neve, aztán rájöttem, ő túl szép a Zokni névhez, így lett Herceg. Anyukám és ő imádják egymást. Olyannyira, hogy Herceg képtelen egyedül megmaradni! Az neki a világ vége! Ha anyukám nincs otthon, Herceg nem eszik, nem iszik, nem pisil. Nem csinál semmit, amíg haza nem ér. Ha hosszabb időre el kell mennie és másra bízni Herceget, akkor is csak akkor hajlandó enni, inni egy keveset, ha a „pótmami” ott ül mellette. Azt hittem, ez a fajta szorongás majd csökkenni fog, ahogy rájön, hogy nem hagyják el, de nem változik. (Ebből gondoljuk, hogy az első gazdája idős ember lehetett, aki meghalt, vagy kórházba került, így jutott ő az utcára.) De őt ezzel a szorongással együtt imádjuk.

Így jutottak be a cicák a szívem közepébe.

Van a világon egy klub. Sajnos kevesebben tagok benne, mint szeretném. Sajnos sokan nemcsak, hogy nem tagok, de még el is ítélik a gondos cicatartást.

Hogy lehet bejutni ebbe a klubba? Egyszerűen. Nem kell sok hozzá.

1, A macska családtag. Bánjunk is vele e szerint.

2, A cicának bent van a helye. Igen, régen kint volt. Igen, régen egeret fogott. Nem, nem túl gondos hozzáállás, hogy nem baj, lesz másik. A kinti világ veszélyes nekik. Megkaptam már, hogy engem kérne bezárni. De ez nem erről szól. A gyerekünket hagyjuk, hogy nagykéssel rohangáljon? Hagyjuk, hogy szétnézés nélkül átszaladjon az úton? Kitesszük halálos fertőzésnek? Ugye, hogy nem, mert veszélyes. Akkor a macskánkkal, akinek tudósok szerint egy 4 éves gyerek szintjén áll az értelmi színvonala, miért tesszük?

3, Ivartalanítunk, ivartalanítunk, ivartalanítunk! Ezt kívánja a cica egészsége és a gazdi nyugalma is. Egy tüzelő lánnyal, vagy egy jelölős kandúrral együtt élni sem túl kellemes. És a szokásos mantra: gennyes méhgyulladás, emlődaganat, here daganat, Fiv, Felv, Fip...

4, A szaporítókat sem támogatjuk. Egyik formáját sem. Sem azt aki pénzért teszi, sem azt aki felelőtlenségből, nemtörődömségből, hülyeségből. Azt pedig végképp nem, aki tenyésztőnek mondja magát, az etikát azonban csak onnan ismeri, hogy hallotta a hírekben, hogy kötelezővé tették, majd eltörölték az iskolában az etika oktatást.

5, Minőségi táppal etetjük. A tápokról írtam már korábban, miért fontos a megfelelő táplálás, miért jobb (és hosszú távon olcsóbb!!!) a jó táp.

6, Ha úgy látjuk, hogy gond van, beteg a cica, orvoshoz fordulunk. Nem jövő héten, hanem azonnal. Lehet interneten kérdezni, de távgyógyításra, csodára ne várjunk, arra egy ember sem képes.

7, Ha cicát veszünk magunkhoz, az az élete végéig szól nem addig amíg, gyerek születik, új párunk lesz, elköltözünk... És még sorolhatnám. Igen, ritkán, de van olyan, hogy a cica érdeke is azt kívánja, hogy új gazdit keressünk. De ez az utolsó gondolatunk kell, hogy legyen, nem az első.

Én se innen indultam. Gyerekkoromban az volt a szlogen, hogy állatnak kint a helye. Csak ritkán csempészhettük be a cicákat a házba. Oltásról, féreghajtásról, ivartalanításról nem is hallottunk. Enni maradékokat kaptak. De jött az első benti cicám és én igazából onnantól számítom a macskás „karrieremet”. A miért egyszerű: imádtam a kinti cicákat is. De a kapcsolat minősége sokkal alacsonyabb volt. Vele is sokat hibáztam. De fejlődök, napról napra egyre többet tanulok. Nem születtem felelősségteljes tulajdonosnak, de azzá váltam. Volt, amit a saját káromon kellett megtanuljak, volt amit mások tapasztalataiból, volt aminek gondosan utána olvastam.

Mondhatni könnyedén bekerültem a „klubba”, mert nyitott voltam, hajlandó tanulni és megfogadni az okosabbak, tapasztaltabbak tanácsait. De az azért nagy munka, hogy leromboljuk magunkban a hiedelmeket, rossz szokásokat.

Egyik kedvenc könyvem cicás témában: Jackson Galaxy: Pokoli macskák című könyve. Érdekes, olvasmányos, rengeteget lehet belőle tanulni. (A végéhez nem árt előkészíteni pár tucat papírzsebkendőt…) Szintén Jackson Galaxy könyve a Cicásítás, ami tippeket ad ahhoz, hogyan tehetjük minél komfortosabbá a lakást cicánk számára. Mostanában jelent meg egy harmadik könyve, Macskák a házban címmel, azt is megrendeltem, biztos legalább olyan jó, mint az előző kettő.