Az előző két rész mintegy öszefoglalásaként, álljon itt Pötyi meséje. Lassan két éve történt...

Sziasztok, Pötyi vagyok. Szeretném elmesélni az életemet, hátha valaki okul belőle. 

Egyszer, valahol született egy cicalány. Nem várt túl sokat az élettől: szerető gazdit, meleg otthont, finom ételt, friss vizet. Az ember, aki gondozta nem sokat törődött vele, nem figyelt rá eléggé. Hagyta, hogy a cicalány minden évben szüljön, mondván úgyis megoldódik majd a kicsik sorsa. Hagyta, hogy az utcán éljen, hiszen a macska „szabad lélek”, „biztos rossz neki bezárva”. Tavasz végén a cicalány új almot szült, nem túl távol az otthonától. A kicsik, vagyis mi, szépen nőttünk, cseperedtünk. Minden jó volt, leszámítva azt, hogy néha nagyon fáztunk, néha eláztunk és nem mindig volt annyi teje anyunak, hogy jól lakjunk. De ennek ellenére vidámak voltunk, játszottunk, aludtunk. Aztán egy nap éreztem, hogy valami gond van, valahogy gyengébb lettem, de ezt senki nem vette észre, hiszen ugyanúgy ettem, játszottam, aludtam. Majd egy reggel már nem ment. Csak feküdtem erőtlenül, kapkodtam levegő után, de szinte hiába. Egy lány ekkor megtalált, egy pici dobozba rakott és elvitt valahova, ahol egy fehér köpenyes emberke többször is belém szúrt valamit, amiről azt mondta, talán segít. Csúnya szavak hangzottak ott el: kétoldali tüdőgyulladás, vérszegénység, kihűlés, nincs esély. De a lányt nem érdekelte, elvitt a házába, készített kényelemes fekhelyet, próbált etetni, itatni, de arra már nem voltam képes. Csak szimplán örültem, hogy kényelmes helyem van. Másnap reggel a lány nagyon örült, hogy úgy tűnik, kissé könnyebben lélegzek. Eltelt a nap, jött az újabb este. Láttam a lányon, hogy szomorú, amiért nem eszek, nem iszok, de nem tudtam. Este már tudtam, hogy komoly baj van, hangosan üvöltöttem, a lány meg jött, nyugtatott, a mellkasára vett, ringatott, simogatott, puszilgatott, amíg el nem aludtam. Reggelre azonban már csak a merev kis testemet találta.

Nem akartam megszületni, nem akartam meghalni. Nem akartam ázni, fázni, nem akartam tudni, mi az éhség, mi a szomjúság. Mindezeket nem akartam, mégis át kellett élnem rövidke életem során. Nem vártam pedig én se sokat az élettől, csak szerető gazdit, meleg otthont, finom ételt, friss vizet. Megkaptam, az utolsó pár órámra. Nem akartam meghalni. Nem ez az élet rendje, nem ez a normális. A lánynál láttam két macskát, bent laktak a házban, nagyok voltak, látszott rajtuk, hogy nem szenvednek hiányt semmiben. Ilyen életről álmodoztam. Rengeteg sorstársam van. Több ezer testvérem születik az utcára. Legtöbbünk nem éri meg az első születésnapját sem. Többségünket meg se gyászolja senki, hisz csak egy házi macska volt, majd lesz másik. Ha sikerül is felnőnünk, a maximális életkorunk, a normális 15-20 év helyett csak 5-6 év. Elütnek, megmérgeznek, súlyos betegségeket kapunk el egymástól. Szabad lelkek vagyunk, de nem szeretünk fiatalon meghalni! Kérek mindenkit, aki befogadná valamelyik testvéremet, ivartalanítsa, hogy ne legyen egyre több és több esélytelen testvérem és ne engedje kóborolni, hiszen elüthetnek, megmérgezhetnek, elkaphatjuk FIV (macska AIDS), FeLV (macska leukózis), FIP (fertőző hashártyagyulladás) nevű csúnya, fertőző betegségeket amiket nem akarattal, de tovább is adunk a többi cicának.

Köszönöm, hogy elolvastad! Ne légy szomorú, nekem már nem fáj semmi, én már boldog vagyok.