Régóta nem írtam, nem is terveztem, de az elmúlt hetek tapasztalatait meg kell osztanom, hogy más is tanulhasson belőle.

Lehet depressziós egy macska? Csípőből rávágnám, hogy nem. De, sajnos igen. Lehet.

Ezt legelőször akkor tapasztaltam, mikor meghalt az egyik cicám, a társa hetekig kereste, kevesebbet evett, többet aludt. De akkor ennek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget. Természetesnek éreztem, hogy hiányzik neki a barátja.

Aztán sajnos másodszorra is megtapasztaltam, hogy egy macska lehet depressziós. Hogy egy macska belehalhat a depresszióba. (Szerencsére időben jó kezekbe került, most már teljesen jól van, depressziónak se híre se hamva.)

De kezdjem az elején.

Amikor olyasmiről hallottam, hogy egy cicának új gazdát kell keresni, mindig azt gondoltam, hogy csak duma, kitartóbbnak kellett volna lenni, biztos van olyan megoldás amivel a cica maradhatna.

Nos nem. Van olyan helyzet, ahol az egyetlen megoldás a költöztetés.

A legfiatalabb cicám sosem volt valami nagyevő. Vagyis amikor jött, még érdekelte minden kaja. Sosem felejtem el, amikor fejest ugrott a pörköltbe és csupa piros lett a fehér mellkasa, amikor beleállt a tányéromba, hogy ő is kér. De ez nagyon gyorsan elmúlt, pedig mindig hagytam neki, mindig kapott az én kajámból is, ha kért. Most már sejtem, miért maradt abba hirtelen ez a kaja-követelés. Aztán lassan, szinte észrevétlenül egyre kevesebbet evett. Más viselkedésbeli változás nem volt észrevehető. Nem aggódtam. Kellett volna. Azt hittem, csak nem ízlik neki a táp, amit kap. Sorra próbálgattam a prémium tápokat: kölyköknek való, gabonamentes, halas, marhás... De egyik sem jött be.

Telt-múlt az idő, ő egyre kevesebbet evett, elkezdett fogyni. Voltunk dokinál többször is, de semmi gondot nem talált.

Aztán pár napra elutaztam, csak vele kettesben, a többi cica anyukámhoz költözött addig. És a kis pici nem evőm, ugyan továbbra is alig evett, de a viselkedése megváltozott, jó irányba. Kedvesebb lett, bújósabb. Mivel utazáshoz van szokva, ekkor merült fel bennem először, hogy lehet, hogy a többiekkel van baja? De mi?

Igen, tudtam mindig is, hogy a szívemcsücske "nagylányom" verekedős, domináns. Szoktam is poénkodni, hogy ha ember lenne, az életben nem engednék ki a zárt osztályról. Komolyan, szerintem pszichotikus. Minden ok és előjel nélkül verekszik. A "nagyfiammal" szokta azt gyakran megjátszani, hogy odabújik hozzá, bökdösi, hogy nyalogassa a fejét, fülét, élvezi is a kényeztetést, aztán hirtelen mintha valami kapcsolót átkapcsoltak volna az agyában, pofon vágja. Úgy, hogy csattan. Szegény, lassan 13 éves kisöregem meg csak néz, hogy ezt miért kapta? Az is előfordult már, hogy aludt, felkelt és akit talált először, pofon vágta. Aztán mint aki jól végezte dolgát visszafeküdt aludni.

Azt is tudtam, hogy a "kisfiam" szerelmes a picibe és annak ellenére, hogy már 3 hónaposan ivartalan lett és a pici nem evő leányzó is ivartalan, szeretne vele ... testi kapcsolatot létesíteni. Ezt igazából még cukinak is találtam, mert szegény "kisfiamnak" lövése sincs, mit kéne csinálni, mindig csak addig jutott el, hogy el kell kapni a lány grabancát. Aztán nézett rám, hogy most mi a következő lépés?

De az valamiért nem fordult meg a fejemben, hogy vajon mit csinálhatnak, ha nem vagyok otthon. Hiszen évek óta így vagyunk. És bár tudtam, hogy romlott a "nagylányom" viselkedése, de nem tudtam, mennyire.

Mikor hazaértünk az utazásból, akkor kezdődött el (a tenyésztőjével egyeztetve) a karantén hadművelet. A pici nem evőt amíg dolgoztam és éjszakára külön szobába raktam, csak akkor volt együtt a többiekkel, ha én is láttam. Plusz így jobban tudtam figyelni mennyit eszik, mivel a két fiú elhízott haspók és mindent megzabálnak amit látnak. Újra doki. Diagnózis nincs. Olyan tökéletes vérkép, amilyet a doki még nem is látott. Macska Béres csepp, B vitaminos lötyi, vitamin paszta és Nutribond táplálékkiegészítő. Semmit nem használt. Egyszer evett jobban, amikor a dokiban felmerült, hogy depressziós, azért nem eszik és beadott neki egy kis Seduxen injekciót. Az hatott, de nem egy tartós megoldás, csak a diagnózist erősítette meg.

Egyetlen dolgot nem próbáltam ki, amit a doki mondott: azt tanácsolta, hogy adjak neki 0,25-ös Frontin negyedét. Itt meghúztam a határt. Nem fogom Frontinnal tömni szerencsétlent.

A tenyésztővel megbeszélve meghoztam a legnehezebb döntést: költöznie kell. Egy csúnya szombati napon átköltöztettem anyukámhoz. Igaz, ott is van cica, de csak egy és könnyen el lehet különíteni őket. Így mondhatni a felügyeletem alatt marad, akkor látogatom amikor akarom, minden nap kapom a híreket róla.

És mióta elköltözött, sokkal jobban van. Szépen, lassan elkezdett enni. Még mindig sovány, de már sokkal jobban néz ki. Az egész kiállása megváltozott. Élvezi, hogy 24/7-ben van mellette valaki (amit ugye én képtelen vagyok megadni nekik, mert dolgozom, anyukám meg nyugdíjas). Anyukámhoz bújva alszik. (Én sosem tudtam rávenni, hogy bejöjjön az ágyamba, amikor fekszem.)

Utólag visszagondolva, az utolsó pillanatban költöztettem el. Ha tovább halogatom a döntést, már nem élne. Nem bírta volna már tovább elviselni a terrort, amiben két cicám is részesítette őt napi szinten.

Igen, pocsékul érzem magam, amiért ezt kellett tennem. Amiért idáig jutottunk. Amiért nem vettem észre hamarabb, hogy depressziós. Úgy érzem, szar anya vagyok, mert "meg kellett szabadulnom" az egyik gyerekemtől. De nem volt más út.

Miért nem az agresszort költöztettem el? Egyszerű. Ő ugyan nem szeret senkit, engem se, de birtokol. A tulajdona vagyok. Ha ezt elvenném tőle, nem élné túl. Anyukámat hiába ismeri, elbújik előle. Volt, hogy anyukám itt volt, őkirálynősége meg fél órával azután merészkedett elő, hogy elment. Plusz fura, de neki erős szeparációs szorongása van. Nem lehet egyedül, legalább egy másik macska mindig kell mellé. Ha valamiért egyedül marad (pl. kimentem a "nagyfiammal" a kertbe, ő meg egyedül maradt bent, akkor még nem volt a "kisfiam") akkor úgy üvölt, mint egy komplett farkasfalka. Emellett tudtam, hogy a pici sokkal alkalmazkodóbb, nem retteg anyukámtól.
 

Így alakult, hogy megint csak 3 macskám van. Megbuktam? Úgy érzem igen. Vagy csak megtanultam egy életre, hogy a "nagylányom" mellé nem jöhet másik cica, olyan biztos nem, aki egy picit is ledominálható. De lesz még nekem 4 cicám, sőt, több is, csak el kell költözni, megépíteni a kennelt, hogy ne terrorizálhasson senki senkit.

Még a tegnap éjszakai üzenetváltást szeretném megosztani, ami köztem és anyukám között zajlott és ami mutatja, hogy akármennyire is utálom magam érte, ennek így kellett történnie:

"- A macskád krémest evett.

- Egészségére.

- De miért a számból???"