Miért épp a cicák jutottak be a szívem közepébe?
Kutyával nincs sok tapasztalatom. Gyerekkorunkban volt egy nagyon kistermetű kutyánk, de nagyszüleimnél lakott, mert igényelte a napi 24 órás foglalkozást, amit mi nem tudtunk megadni neki. Vele semmit nem lehetett „csinálni”, vigyázni kellett a szőrére a kiállítások miatt, sétálni nem szeretett, olyan hisztiket levágott, hogy csak na. A többi kutyát se csípte, egyszer neki akart menni egy dán dognak, szerencsétlen dog pedig csak nézett, hogy mi a szösz pattog a bokája körül. Nem kedveltem túlzottan.
Gyerekkorom első, kinti macskáival nem volt túl mély kapcsolatom. Aranyosak voltak, doromboltak, szerettük őket. De ennyi.
Aztán jött az első benti cicám. Én pedig macskás lettem. Meghódított. Ő egy elég megának való cica. Simi akkor van, ha ő akarja, játék akkor van, ha ő akarja. Ki nem állhatja, ha felveszem. És pont ezért szerettem bele a macskákba. Hihetetlenül okos, mindig tudja mit akar és el is éri. Mivel a szeretetmegnyilvánulásai ritkák, épp ezért sokkal őszintébbnek hatnak és sokkal értékesebbek számomra. Ő nem szeret mindenkit. Engem viszont nagyon. És nekem ennyi elég. Mint mindenkinek, nekem is voltak nehéz időszakaim. És amikor a legmélyebben voltam, ő ott volt és visszahúzott. Az életemet köszönhetem neki. Azt is tudja, ha „rosszat” csinál. Egyszer, rossz helyre tettem egy kis üveg tálkát és ahogy rohangáltak, a tálka leesett és összetört. Nem szidtam le őket, de biztos éreztek, hogy valami baj van, hiszen megijedtem, hogy belelépnek az üvegbe és rohantam összetakarítani. Ő pedig azt hitte, dühös vagyok rá. Beült a sarokba és szomorúan nézett maga elé. Alig tudtam megvigasztalni, hogy nem az ő hibája volt, nem vagyok mérges. Rengeteget tanultam tőle, szeretetről, békéről.
Simba pont az ellentéte volt. Szinte már kutya-számba ment a hihetetlen ragaszkodása. Mindig várt az ajtóban, konyhaablakban, vagy a kedvenc helyén, a fürdőszoba ablakban. Egyszer késő este értem haza, akkor az utcára néző ablakban ült, hogy hamarabb észrevegye, hogy hazaértem. Ha leültem egyből az ölemben volt. Ő az a „levegőt se lehet venni nélküle” típus volt. Még a wc-re is követett és ha leültem, akkor is az ölembe ugrott. Fürdésnél a kád szélén ücsörögve tartott szemmel. Párszor majdnem bele is esett, de ennek ellenére nem tágított. Szinte mindig összebújva aludtunk el. Eleinte ez a nagy ragaszkodás még zavart is, nehezen tudtam vele mit kezdeni. Most már nagyon hiányzik... A legfiatalabb cicám bújós, de ettől a szinttől sajnos ő is nagyon messze van. Ő nagyon aktív cica volt. A házat ő sem „rongálta”, de mellette a konyhapulton se maradhatott semmi, különben arra jöttem haza, hogy fél kiló kenyér művészien elrendezve a nappaliban hever, a paradicsomot meg szerette a kanapéba passzírozni. Tőle is rengeteget kaptam, tanultam. Ő is életmentő cica. Ugyanis van egy kis gondom: a szívem imád „gyorshajtani”, nekem normál, nyugalmi állapotban 100 körüli a pulzusom. Terhelésről ne is beszéljünk. Egyszer, a sok stressztől napokig 130 körül járt. Nagyon rosszul voltam. Hazajöttem a munkából és annyira volt erőm, hogy bemásszak az ágyba. Simba odajött, majd a mancsát a nyakamra tette, az ütőeremre. Szabályosan elszorította. Ez egyébként bevált módszer a pulzus csökkentésére, ismerem is, de valahogy nem jutott eszembe. De neki igen. És pont akkor szállt le az ütőeremről, amikor kell. Azonnal jobban lettem. Végtelenül hálás vagyok neki ezért is. És még egy fontos dologra megtanított. Elhiszem, hogy lehet macskát nevelni, de nem biztos, hogy „megéri”. Simba imádott a konyhapultra felugrálni, ha főztem, „segíteni” akart. Ez persze nem tetszett, próbáltam leszoktatni róla. Sokat morogtam, veszekedtem vele emiatt. Amikor meghalt rádöbbentem, hogy hiba volt. Mert én lennék a legboldogabb, csak még egyszer ugorna fel a konyhapultra. Rengeteg időt elvesztegettem erre, ezt békében, szeretetben, összebújva is tölthettük volna. Megfogadtam, legyen bármi is én nem nevelek többé macskát.
Ekkora már 100%-ig macskás voltam. De szeretnék még egy történetet elmesélni.
Egy hideg, decemberi reggel a munkahelyem udvarán beszélgettem. Egyszer csak azt látom, hogy egy vadidegen kamasz macska rohan felém. Leguggoltam, ő pedig nekifutásból a nyakamba ugrott és dorombolni kezdett. Nagyon meglepődtem. Oké, szeretnek a macskák, de az, hogy egy idegen, egy év körüli, kamasz kandúr ilyet tegyen, az messze van az átlagostól. Ezt a bizalmat nem hagyhattam figyelmen kívül, megmondtam neki, hogy várjon türelmesen, ha végzek, hazaviszem. Aznap többször kimentem megnézni, vár-e rám. Közben pörgött az agyam, hogy oké, ő választott, de nekem akkor ott volt a két ivartalan kandúr, nem akartam harmadik macskát. Így arra gondoltam, hogy majd anyukámé lesz. Mikor végre letelt a munkaidő beleraktam egy papírdobozba és hazajöttünk egy hordozóért, majd állatorvos. Egészséges volt, bár nem épp a legjobb állapotban, koszos fülű és ivaros. Így haza hoztam. Ivartalanítás után pedig költözött anyukámhoz. Azért kerestem én az ő eredeti gazdáját is, bár nem túl nagy erőbedobással. Ivarérett kandúr az utcán... Valószínűleg nem adtam volna vissza, chip híján amúgy se lehetett volna bizonyítani semmit. Először Zokni lett a neve, aztán rájöttem, ő túl szép a Zokni névhez, így lett Herceg. Anyukám és ő imádják egymást. Olyannyira, hogy Herceg képtelen egyedül megmaradni! Az neki a világ vége! Ha anyukám nincs otthon, Herceg nem eszik, nem iszik, nem pisil. Nem csinál semmit, amíg haza nem ér. Ha hosszabb időre el kell mennie és másra bízni Herceget, akkor is csak akkor hajlandó enni, inni egy keveset, ha a „pótmami” ott ül mellette. Azt hittem, ez a fajta szorongás majd csökkenni fog, ahogy rájön, hogy nem hagyják el, de nem változik. (Ebből gondoljuk, hogy az első gazdája idős ember lehetett, aki meghalt, vagy kórházba került, így jutott ő az utcára.) De őt ezzel a szorongással együtt imádjuk.
Így jutottak be a cicák a szívem közepébe.
